Bejelentés


Pifkó Péter honlapja Ne sikeres ember próbálj lenni, hanem értékes. / Einstei


Ingyenes Angol online nyelvtanfolyam kezdőknek és újrakezdőknek. Ráadásul most megkapod ajándékba A Hatékony Angol Tanulás Titkai tanulmányom.









Pifkó Péter ESZTERGOM TELEPÜLÉSE ÉS TÁRSADALMA Az 1683-as felszabadító harcok után a hajdani középkori királyi város házai és az azt körülvevő falak is romokban hevertek, nem nyújtottak semmi védelmet. Ezért a város a harcok alatt szinte teljesen elnéptelenedett, alig maradt 400 lakosa. Megfogyatkozott a török uralom alatt betelepült rác lakosság is, amelynek nemessége és polgársága elmenekült. Helyükbe új lakók csak Érsekújvár (1685) és Buda (1686) felszabadítása után érkeztek. Legnagyobb részben a feudális kötöttségek elől menekülő jobbágyok, a várőrséghez tartozó katonák és családjaik, valamint az itt maradt rácok népesítették be a várost. A lakosság számát növelték az armális nemesek, valamint a német, cseh és morva területekről beköltöző iparosok. Az új honfoglalók az ingyen kapott telkekre a romokból építették fel házaikat. Kő alapra vályogból, sárból húzták fel a falakat, s a házakat náddal vagy szalmával fedték be. A fejlődés irányába mutató első jelentősnek mondható politikai, közigazgatási lépésre 1708-ban került sor, amikor a város visszakapta szabad királyi rangját. A közigazgatást csak 1710-re sikerült újjászervezni, ekkor június 2-án a tanács megtarthatta tisztújító közgyűlését. A királyi várost 40 tagból álló külső és 12 tagból álló belső tanács igazgatta a bíró és a kapitány vezetésével. A Rákóczi- szabadságharcot és a megtorlást követően csak 157 ház maradt a királyi városban, amelyből mindössze 6 volt kőház, s ebből csak egy kétszintes. A házakban 226 lakó élt. Közülük 8 nemes, 12 szenátor 4 fertálymester, 89 városi polgár 82 nem polgár, 9 várőrség-béli katonatiszt és 22 katona alkotta Esztergom királyi város lakosságát. A szabadságharcot követően ismét megélénkült a betelepülés a környékbeli falvakból és a német, cseh, morva területekről. Az új lakosság elsősorban a királyi városban telepedett le, s az új építkezések is a királyi város utcaképét tették városiasabbá. A Vízivárosban újjáépült a plébánia, a jezsuiták rendháza és hatosztályos gimnáziuma. A ferencesek is itt építették fel rendházukat. A királyi városban is építkeztek: Szent Anna tiszteletére építettek templomot. A királyi városban maradt rácok is igyekeztek önállóságukat megerősíteni A szabadságharcban elpusztult templomukat hitközségük által újra felépítették. 1711-ben a Vízivárosból kiűzött zsidók is menedéket kaptak 3 évre a Pozsonyi Kamara jóvoltából. Nagyobb részük a Szenttamáson telepedett le, de számosan laktak és kereskedtek ezekben az években a királyi városban is. Tevékenységük jelentősen fellendítette a város kereskedelmét, amelynek fejlődését mutatja, hogy 1720-ra már 4 országos vásárt tartottak: Gyertyaszentelő, Orbán, Magdolna és Mindenszentek napján. A vásárokra a helybelieken kívül főleg Komárom, Győr, Fehérvár, Veszprém, Vác, Szentendre iparosai, kereskedői hozták el áruikat. A kereskedelmet élénkítette, hogy kiépült a postahálózat Bécs és Buda irányába egyaránt. A lassan gyarapodó polgárság megtakarított vagyonát házak, üzletek építésébe fektette. Ezek az építkezések járultak hozzá a város máig megmaradt barokk arculatának kialakításához. A közgyűlés már 1714-ben határozatot hozott, hogy a Városház előtti téren (a Városház a mai Széchenyi tér 22-es számú ház helyén állott ) a polgárok házaikat és boltjaikat egységesen építsék, és fazsindellyel fedjék be. Az új házak felépülésével az iparos és kereskedő polgárság élet és munkafeltételei jelentősen javultak 1715-re már 19 önálló céh alakult és működött Esztergomban. A kézműves ipar kialakulása mellett a lakosság többségének a mezőgazdaság, ezen belül a szőlőtermelés biztosított megélhetést. A gabonatermelésre alkalmatlan föld az elvetett magnak csak 3, 5 - szörösét adta vissza. A királyi város és Szentgyörgymező szántója egy tagban volt, amíg Víziváros és Szenttamás nem rendelkezett szántófölddel. A kis területen lévő legelő és kaszáló minőségét a Duna áradásai befolyásolták. Ezeknek a kedvezőtlen körülményeknek köszönhetően a szőlőtermelés vált elsődlegessé. Az 1710-es évek második felétől dinamikussá váló fejlődés eredményeként 1720-ra a hajdani középkori királyi város 2700 lakosával, 417 háztulajdonosával szinte teljesen beépült. A romjaiban még meglévő városfalakon belül (Még állt a Budai és a Lőrinc kapu is) kialakultak a telkek és a rájuk épített házakkal az utcák új nyomvonala. Az így kialakult város nem egyezett meg mindenben a középkori alaprajzzal. Néhány év múlva így látta Esztergomot Bél Mátyás a neves történet - és földrajztudós. “A törökök által szétdúlt városfalnak csak romjai vannak meg, a csekély mélységű városárok is csak nyomokban van. Amint azon a részen, ahol a Szenttamás városkával határos összeszűkül, úgy ez szoros rész előbb csak két utcára majd lassanként, ahogy szélesednek mindig több és több utcára osztódik és szétterül. A középen piacnak alkalmas tér van, amely művészi munkával készült Szentháromság - szoborral ékes. Katolikus templom kettő van. Az egyik a plébániatemplom, amely közköltségen épült 1699-ben, 1726-ban pedig megjavították. A másik templom a szeráfi rendé, nem messze az előbbitől keletre ugyanennek a rendnek kolostorával. Külön templomuk van a rácoknak is, bár igen kevesen vannak. A többi ház részint a város közösségének használ, mint a városház, a vendégfogadó és más elég jól felszerelt épületek, részint a polgárok használatára, némely szebb épületeket pedig nemes emberek emeltek polgári telken. A többi ház alacsony, és inkább csak a szegények szükségleteinek felel meg, mint magasabb igényeknek. A város külterületén is van két sor ház, de ezek alig különböznek a parasztok kunyhóitól és nem egyebek kapások kunyhóinál, tanyáinál.“ A 18. század második felétől a fejlődés üteme csökkent és egyenletesebbé vált. A vízivárosi rész is városiasabb külsőt öltött azáltal, hogy házai már kőből épültek. A királyi város is tovább terjeszkedett. 17470 – ig a mai Kossuth Lajos, Mikszáth Kálmán, Jókai Mór, és Deák Ferenc utcák épültek be az Eszperantó utca vonaláig. Ekkor még a városon kívüli rész az u.n. suburbium acervis a mai Eszperantó és Árok utca között húzódott. Ekkorra 5 fertályt találunk a királyi városban, amely 512 házat foglalt magába. A közigazgatás könnyítése végett rendszerint száz házanként új fertály volt, amelyet a fertálymesterek igazgattak. 1769 – re a keleti domboldal aljában új utcák sora épült. A mai Besze János, Petőfi Sándor utcákba költöztek a szegényebb földművesek. Ebben az eltelt 30 évben szintén földművesek vályogkunyhói épültek a tabáni városrészben a város délnyugati oldalán. Ekkor már ez volt a suburbium acervis, amely a mai Árok utcától a szérűskertekeig terjedt. Az 1770-es években népesült be a délkeleti oldalon az úgynevezett Terézváros. Itt elsősorban módosabb gazdák, fuvarosok építkeztek. A királyi város lakóházainak száma 623 volt. A 19. század elején épült be a mai Angyal utca és Hősök tere közötti terület a szekeres gazdák barokk házaival. Az említett városrészek házait és tulajdonosait vette számba Eperjessy István 1777-ben. Eperjessy a Magyar Királyi Kamara megbízásából készített mérnöki felmérést a városban. A 18. század folyamán 1519-ben nyertek polgárjogot a szabad királyi városban. A századfordulón és a 19. század első évtizedeiben is tovább folytatódott a város polgárosodása. 1802 és 1824 között újabb 514 polgárral gyarapodott a város. Ebben az időszakban polgárjogot nyertek közül 266 volt helybéli, 42-en telepedtek be Esztergom vármegye más településeiről, a többiek az ország más megyéiből, legnagyobb számban Pestből ( 24 ), Barsból (17 ), Komáromból ( 13 ). Külföldi betelepülőkkel is találkozunk a polgárjogot nyertek között : Morvaországból 16-an, Csehországból 11-en, Ausztriából 9-en, Németországból 4-en telepedtek meg itt. Egyéb országokból összesen 10 betelepülő nyert polgárjogot. Foglalkozásukat tekintve többségükben kézműves kisiparos, kisebb számban kereskedők és honoráciorok voltak. Dinamikus volt a terjeszkedés az 1820-as években is. Józsefváros néven a mai Árpád és Erzsébet királyné utcák épültek ki. A Terézváros folytatásában a mai Hősök terétől délre a Dorog és Tát felé vezető út két oldalán a városi tanács 30 új házhelyet mért ki és adott el. 1820 –ban a hat fertály vagy városrész, valamint a Tabán és a Terézváros 808 házból állt. Ha ezt a számot fertályonként összehasonlítjuk az Eperjessy –féle felméréssel megállapíthatjuk, hogy az első fertály 24, a második 29, a harmadik 35, a negyedik 41, az ötödik fertály 68 házzal gyarapodott az eltelt 43 év alatt. A suburbium acervis az 1808 –as évtől hatodik fertály és Tabán néven különválik, miközben 94 új házzal gyarapodik. A Teréziánimban volt a fejlődés a legintenzívebb, ahol 97 házzal találunk többet az 1777 –es állapothoz képest. Ennek a gyarapodásnak köszönhetően változnak folyamatosan a házszámok. 1830 – ban újabb 30 házhely talált gazdára a mai Kiss János és Csatai Szabó János utcákban. Ezekkel együtt 1830 – ban 859 házat jegyeztek be a szabad királyi város adókönyvébe. Nemcsak a tanács által kezdeményezett tudatos városfejlesztéssel keletkeztek új utcák de véletlen katasztrófa miatt is. 1818. április 13 – án tűz ütött ki a mai Simor János utcában, s a leéget házak helyé új utcát nyitottak, a mai Láner György utcát. Gazdasági lemaradásához az említetteken kívül természeti csapások is hozzájárultak. 1809-ben a jeges ár 172 970 Ft kárt okozott. Az 1838-as árvíz során a királyi város 853 házából 614 összedőlt és a többiek is súlyosan megrongálódtak. Az 1831-es kolerajárvány is sok áldozatot szedett. Az áldozatok közt volt Rudnay Sándor hercegprímás is, akinek halála után 8 évig üresen állt az érseki szék, ami szintén hátráltatta a város fejlődését Ebben a nehéz gazdasági helyzetben mindössze két említésre méltó kisüzem jött létre a városban. Az egyik az 1820-as évektől működő Eggenhoffer Tamás-féle téglagyár, amely elsősorban a meginduló bazilikai építkezésekhez szolgáltatott anyagot . 1842-ben alapította Oltósy ( Langecker) Pál meggyfa-szipka és bot gyárát . A 19. század első felének hanyatlását jól érzékelhetjük az 1840-es évek városi adó összeírásaiból. A polgárok többsége 841 fő 55% öt forint alatti adót fizetett. Az adófizetők 25 %- a 5-10 forint között, 14 százalékuk 10-20 forint között, s 20 forint felett mindössze 6 % fizetett adót. Kézművességből származott a polgárok 27, 6 százalékának a jövedelme, ami az ország más városaihoz hasonlítva kevésnek mondható. Fontos jövedelemforrás volt a lakások és a boltok bérbeadása (53, 3 %). A város kereskedelmének fejletlenségét mutatja, hogy mindössze 3, 6 százalék volt a kereskedelem után adózó, s 7, 4 % fizetett adót szállítás, szekerezés, fuvarozás után. Ha gazdasági életben nem is jutott Esztergomnak vezető szerep, iskolaváros jellegéből adódóan országosan is kiemelkedő helyen említhetjük. Az 1848-i események döntő fordulatot hoztak Esztergom szabad királyi város, valamint testvérvárosainak településében és társadalmi összetételében egyaránt. A március 18-i ősgyűlésen Pinke István főbíró úr elnöklete alatt "az egész tanács, választott polgárság számos városi polgárok, valamint szinte több Szent Tamás, Vízivá¬rosi és Szent György nevű városbéli lakosok jelenlétükben, nyílt ajtóknál ősgyűlés alakjában tartott nyilvános közgyűlés alkalmával megszervezték a nemzetőrséget." Március 18-án örömmámorban úszott Esztergom szabad királyi város népe, s velük együtt ünnepelt a három város közönsége is. Ez a mindent elsöprő mámor kapcsolta először egybe a négy város polgárait. S mindössze négy nap telt el, s valamennyi helység falán megjelent Pinke Istvánnak a város bírájának felhívása a nemzetőrség megalakításáról, újabb há¬rom nap elteltével a város egy feliratot készített, amelyben egy választmány felállítását javasolta a négy település egyesítésére. Miközben a helyi törvény¬hatóságoknál folyt az előkészítés, országosan is történtek lépések az egyesítés megvalósítására. az 1847-48-as utolsó rendi országgyűlésen Esztergom város királyi követe Maurovich Rezső volt. Március 23-án Pozsonyban megkereste Kossuth Lajost, s megkérte, hogy járjon el a szomszéd mezővárosok bekebe¬lezésében. Kossuth megígérte Maurovichnak, hogy: "Ns. Város egész nyugottsággal, s biztos reménnyel legyen a felett, hogy a bekebelezés jövő országgyűlésen megtörténni fog s el nem is maradhat." Maurovich az Országgyűlés berekesztése előtt még egyszer felhívta a város figyelmét a beke¬belezésre. Tudjuk a gyorsan pergő történelmi események a feudális rendszer eltörlését eredményezték. A megalkotott új törvények közül a IV törvény¬cikk az országgyűlés évenkénti üléseiről, míg az V. törvénycikk az országgyűlési követek népképviseletek alapján való választásáról intézkedett. A 377 követ választását népszám, területi, s közgazdászati szempontok szerint hatá¬rozták meg. A felosztás 7. helyén választási szempontból Esztergomhoz kapcsolták érseki Vízivárost, Szentgyörgymezőt és Szenttamást. A nemzetőrség közös szerve¬zése, s az V törvénycikk említett pontja világossá teszi előttünk, hogy a kirá¬lyi város ettől a pillanattól kormányzatilag is egyesítettnek tekintette a négy települést. A tisztújítási küldöttséget is arról tájékoztatta, hogy törvénycikk értelemében Esztergom a szomszéd mezővárosokkal összekapcsoltatott, s így lélekszáma 12 ezren felül van tehát középvárosnak számít, s képviselőinek száma 82. Végül ezen a május 23-i ülésen kimondták azt is, hogy Takáts István polgármester a másnapi tisztújító gyűlésre, a szomszédos mezővárosok községeit is meghívja. A szabadságharc letörése után a királyi városnak és polgárságának az egyesítésére tett kezdeményezései megakadtak. Amit a nép önálló jószántá¬ból csak részben tudott megvalósítani, azt a Bach rendszer hivatalnokai erő¬szakkal megtették. Esztergomot megfosztották törvényhatósági jogától, s járási jogkörrel, a három mezővárossal együtt a megyefőnöki hivatal alá osztották. A megyefőnök Jagasics Sándor lett. Ezt az egyesítést már korán sem fogadta olyan egyértelmű lelkesedés, mint az l848-asat. Víziváros közönsége tiltakozott Jagasicsnál, s azt nehezményezte, hogy az egyesítést a királyi város indítványozta s nem értesítette a községeket. A közigazgatási egyesítés 1850. október elsején történt meg, amikor Jagasics Sándor királyi biztos rendeletben közölte Takáts István főpolgármesterrel, hogy a " pest budai miniszteri bizottságnak 11474. sz. kelt intézménye követ¬keztében Esztergom város a szomszéd Szenttamás, Érsek Víziváros és Szentgyörgymező városrészekkel együtt egy a megyei főnökség alatt álló közigazgatási járássá alakíttatik át. A járás ró tisztviselője a polgármester lett. S hogy milyen felemás volt ez az egyesítés az kiderül a leirat további szavai¬ból, amely kimondja, hogy közigazgatási tekintetben a kir. város és a szom¬széd mezővárosok között a sorompók megszűnnek a magán vagyoni ügyek¬ben az önállóság megmarad. A tiltakozások csak 1853-ban zárultak Ie. Ekkor a megyefőnök közölte a községekkeL hogy az egyesítésre felsőbb hivatalok¬tól utasítást kapott, s ezt 568/1853-as számú rendeletében véglegesen végre¬hajtotta. Ez érvényben volt az alkotmányos idők kezdetéig. Az említett rendelettel igazán mégsem tudták az egyesítést megvalósítani mert igaz ugyan, hogy közigazgatásilag egy járást alkottak, de nem voltak egyenrangú felek, mint egyéb járások községei. 1861-ben az alkotmányos élet megindításának első teendője volt a törvényhatóságok helyreállítása az 1848-as törvények, rendeletek szellemében. Első közgyűlésüket január 10-én a királyi városban tartották Meszéna János elnökletével. A 48-as tisztségviselők tisztségeiket visszaadták, s megalakult az új testület. Az önkényuralom alatt hozott rendelkezéseket semmisnek nyil¬vánították, köztük a város egyesítését is. S ekkor ismét furcsa helyzet állt elő a testvérvárosok esetében. Mivel az országgyűlési képviselőválasztásokat az 1848. V. tc. szerint bonyolították az új polgármesternek Kollár Antalnak meg kellett hívni a három község küldötteit is. Így tehát a város képviselő válasz¬tás szempontjából egységes maradt 1861 után is. Ugyancsak a 4 városra együttesen vetették ki a fogyasztási adót is. E két momentum utalt mindössze a korábbi egyesítésre. A közigazgatási egyesítés 1850. október elsején történt meg. A társvárosok többszöri tiltakozása nyomán csak 1853-ban vált az egyesítés véglegessé. Ez az egyesítés érvényben volt az alkotmányos idők kezdetéig. A szabad királyi várost is visszahelyezték törvényes jogaiba. Besze János választási elnök irányítása alatt hatvanhat képviselőtestületi tagot választottak, akik közül harminchárom a papok, ügyvédek, kereskedők közül került ki, a másik harminchárom pedig a földművesekből. Megválasztották a város tisztviselőit, élükön Kollár Antal főpolgármesterrel. A szabadságharc bukásától a kiegyezésig a város fejlődése lelassult, bár a társadalmi élet egyes területein előrelépés mutatkozott. A város fejlődését nehezítette a korábbiakban felvázolt fejletlen gazdasági élet, ipar és tőkeszegénység. A legtöbb tőkét az 1844-ben megalakult Takarékpénztár képviselte, létrehozásában nagy szerepe volt annak az értelmiségnek, amely az érseki udvart és a főkáptalant övezte, valamint a megyei és városi tisztikarnak, s a városban a hivatalok miatt nagy számban megforduló birtokosoknak. A szabadságharc bukásával a takarékpénztárt is súlyos veszteségek érték a magyar bankjegyek elértéktelenedési miatt. A gazdálkodás az önkényuralom éveiben nehezen indult meg A város lakosságának igényeit azonban jobbára az 55 céhbe tömörült kézműiparosság (504 fő) elégítette ki. A kereskedőket (70 fő ) az 1851. július 5-én megalakult kereskedői testület tömörítette. Legmódosabbak a lisztkereskedők voltak, de nagy piaccal bírt a fűszer-és vaskereskedelem is. A népesség nagyobb felének a földművelés biztosított megélhetést. Az 1850-es évek közepén a lakosság 58 százaléka volt agrárfoglalkozású. A jelentősebb ipari üzemek hiánya kihatott a város területi növekedésére, a népesség számára, s a lakosság foglalkozási és vagyoni tagozódására egyaránt. A népesség alakulása úgy mutatkozik meg, ha összevetjük adatainkat egy korábbi felméréssel. Amikor Rudnay Sándor 1820-ban visszatért a városba, s megkezdte a főszékesegyház építését, akkor 10169-en laktak a négy településen, s ez négy év alatt 11 157 főre emelkedett. Ez a szám 1850-ben mindössze 11 661 fő volt. A nemzetiségek megoszlásában egyértelműen érezhető a reformkori magyarosodás hatása. 1850-re a négy városrész lakóinak többsége római katolikusnak és magyarnak vallotta magát. A német nyelvet elsősorban a szabad királyi városi iparosok, s az ekkor Szenttamáson élő zsidóság használta. A Bach korszak németesítő politikát folytató hivatalnokai 1859-re csak kilencvenöttel növelték a német anyanyelvűséget vállalók számát. Esztergomban a szabad királyi városban a 8700 fős lakosság 11 százaléka, 968 fő felelt meg a cenzus követelményeinek. Gyár után senki sem adózott a városban. A választójogosultak legnagyobb része a birtoka után adózókból került ki. A kézműves ipar után adózók 50 százalékát találjuk a választók között. A kereskedőknek, fuvarosoknak, szekereseknek, mindössze 10 százaléka rendelkezett választójoggal. Ezek a számok is jól mutatják a kisipar és a kereskedelem erőtlenségét, a közügyekben való részvételük kis mértékét. A megyei és városi hivatalokban, valamint az önálló irodákban működő jogászok és egyéb értelmiségiek száma 112 fő volt a királyi városban .A királyi város továbbra is déli irányba terjeszkedett, bár 1860 – ban csak 43 házzal találunk többet az 1850 – es állapothoz képest. 1860-ban a birtok és a mesterség után adózók száma alig változott, csekély mértékű növekedés mutatható ki a szekeresek, szállítók számának növekedésében. Nagyobb mértékben növekedett a választó kereskedők száma. 1867-ben az 1840-es évekhez hasonlóan a legtöbb adót fizetők a királyi város területén a gazdálkodók és szekeresek köréből kerültek ki. Az első kereskedő a 12. helyet foglalta el a legtöbbet adózók listáján. A szabad királyi város adózóinak sorából számosan hiányoznak azok közül, akik fontos szerepet töltöttek be a város politikai, társadalmi és kulturális életében. A főpapság és az egyházi tisztviselők a Vízivárosban és a Szenttamáson éltek és adóztak. A megyei hivatalnokok birtokai a vármegye más településein feküdtek. A városi hivatalnokok és értelmiségiek nem rendelkeztek nagyobb vagyonnal. Mellettük a módosabb kereskedők és iparosok voltak a kultúra pártfogói. Az 1867-es kiegyezés után Esztergomban is elültek a politikai viharok. Esztergom város történetének jelentős évszáma 1867. Ekkor ugyanis az önkor¬mányzatát visszanyert vármegye és város együttes óhajára ismét szétválasztották az 1848-ban egyesített négy települést: Esztergom szabad királyi várost, Vízivárost, Szenttamást és Szentgyörgymezőt. Ennek következtében 1876-ban a királyi várost olyan intézkedés sújtotta, amely kihatott további fejlődésére is. Mivel lélekszáma a testvérvárosok leválasztás a után alaposan csökkent, s nem érte el a 15 ezer főt, az 1876. évi 20. törvénycikk értelmében megfosztották törvényhatósági jogától. Ezért 1876 után Esztergom városának legfőbb politikai célkitűzése az volt, hogy történelmi múltjára hivatkozva ezt megpróbálja visszaszerezni. 1886-ban azonban reménytelen¬né vált a helyzet, mivel a 22. törvénycikkel a rendezett tanácsú város címet és jogál¬lást végérvényesen megerősítették .Ha nagy vonalaiban áttekintjük a város gazdasági életét, akkor egy törvényhatósá¬gi jogát vesztett, elkedvetlenedett településsel találjuk magunkat szemben, amely a 19. század első évtizedeiben szerzett lemaradását fokozatosan növelte, s a kapitalista fejlődés követelményeivel nem tudott lépést tartani. A Takarékpénztár betétállománya nőtt ugyan - a behelyezett tőke értéke 4 millió fölé került 1894-re -, de ezt nem a komoly tőkével amúgy sem rendelkező polgárság növelte, hanem a főpapság. A leg¬nagyobb gondot az jelentette, s ez nem változott a 19. sz. negyvenes évei óta, hogy a meggazdagodott kereskedők, mint pl. Bisiczky János vagy Mihalik Bálint, nem törekedtek arra, hogy tőkéjüket helyben befektetve a város gazdaságát élénkítsék, hanem a nagyobb piac reményében Pesten keresték boldogulásukat. A négy település egyesítésével látszólag tehát létrejött egy egységes város, azonban ha külön-külön megvizsgáljuk e városok társadalmi rétegződését, s azt térképre vetítjük, a kép már korántsem olyan egyértelmű. Minden település ugyanis magán viseli azokat a természetföldrajzi és történelmi adottságokat, amelyek a török utáni újrate1epü1ésse11étrejöttek Az 1895 előtti években a királyi város belvárosi részében a vármegyei és városi hivatalnokréteg lakott. Ugyancsak a belváros hosszanti utcáiban laktak az iparosok és kereskedők. Házaik a főtéren (Széchenyi tér) sorakoztak. A Dunához közel tímárok, molnárok, szappanosok laktak. Itt találtak otthonra a halászok, fazekasok, serfőzők, fakereskedők is. A főutcán (Kossuth Lajos u.) a kereskedők mellett szinte minden iparág képviselve volt, közülük is számarányban kiemelkedtek a magyar és német szabók és vargák. A főutcával párhuzamosan, a mai Jókai és Mikszáth utcákban a csizmadiák, a szűrszabók és szűcsök voltak többen. A külvárosi részekben, mint a Tabánban, a Ferenc- és Józsefvárosban, a földművesek számaránya volt a leg¬magasabb. Ugyancsak ez a környék volt a nagygazdák, szekeresek, fuvarosok lakóhe¬lye is. A királyi város mellett a többi településen szintén a történelmi előzmények voltak a meghatározói a lakosság rétegződésének, strukturálódásának. Az érseki Víziváros összetételét elsősorban az itt lévő egyházi intézmények és a hozzájuk tartozó iskolák határozták meg. A népesség nagy részét papok alkották, akik az érsekséghez és a káp¬talanhoz tartoztak. Ugyancsak itt laktak a prímási és káptalani hivatalok tisztjei, tisztviselői is. A vármegyei hivatalnokréteg egy része is a Vízivárosba költözött. Az itt élő iparosok többségét az érsekség foglalkoztatta, a pékek, szakácsok, szabók, szűcsök, csizmadiák és tímárok a papi személyzetet szolgálták. A káptalani fennhatóság alatt lévő Szenttamás mezőváros hegyoldalra felfutó háza¬iban elsősorban iparosok éltek. Már a 19. század első felében Szenttamás lakosságá¬nak l4%-a zsidó volt, akik kereskedésből, a szegényebbek iparból tartották el magukat. Elsősorban a természetföldrajzi tényezők határozták meg Szentgyörgymező mezőváros társadalmi összetételét, amely érseki tulajdonban volt. A hatalmas határral rendelkező község lakosainak kb. 80%-a földművelésből tartotta fenn magát, az iparosok száma csekély volt. Olyan iparágakat találunk itt elsősorban, amelyek a föld¬műveléshez kapcsolódnak, a legtöbb iparos tehát kovács, nyerges, pintér, kádár. A Duna közelsége miatt a legnagyobb számban molnárok laktak, akik a téli hónapok elmúlta után kivontatták hajó malmaikat és a vízen őröltek. Földbirtokos vagy gyáros mindössze egy volt Szentgyörgymezőn. Az 1840-es évektől itt üzemelt Oltósy Pál szipkagyára, amelyhez jelentős meggyfatelepek tartoztak Az egyesítéskor a szabad királyi városban 1063, Szenttamáson 308, Szentgyörgy¬mezőn 305, Vízivárosban pedig 163 házat írtak össze, ez 1839 házat jelentett. 1920 - ¬ban az egyesített Esztergom 2066 házból állt. A lakóházak számának mérsékelt növekedése összefüggött azzal, hogy a dualizmus korában a népesség sem gyarapodott jelentősen: az 1869-es népszámlálástól 1920-ig 3449 fő csupán a gyara¬podás. (Ebben természetesen a háborús időszak is közrejátszott.) 1910-ben még a ren¬dezett tanácsú városok sorában is csak az 54. helyen állt a város a listán szereplő 109 között, és több mint 10 helyet esett vissza az 1850. évi 43. hellyel szemben. Az önkényuralom időszakára a kismértékű németesítés volt a jellemző, a dualizmus végére a magyarosodás, magyarosítás válik meghatározóvá. 1920-ban már csak 20 - an vallották magukat német anyanyelvűnek, 122-re csökkent a "tótok" száma, s az egyéb nemzetiségek aránya továbbra is elenyésző maradt. A felekezeti megoszlást vizsgálva a római katolikus vallás maradt az uralkodó. Megerősödtek azonban a reformátusok, s 1880-ban felépült plébániájuk is. Felekezeti-kulturális életük gazdagította a városban kialakult hagyományokat. Az izraeliták százalékos aránya alig változott a városban, Szenttamásról azonban egyre többen közülük a volt szabad királyi városba települtek. Megismerve a város gazdasági életét, ennek fejlettségi szintjét, elmondhatjuk, hogy a lemaradás a társadalom valamennyi rétegére egyformán kihatott. Mivel jelentős ipari üzem nem jött létre, és sem a dunai, sem a vasúti kereskedelembe nem kap¬csolódott be Esztergom, a város gazdasági elit je is megmaradt kisvárosi szinten. Nem beszélhetünk nagytőkésről vagy nagypolgárról sem. Ezt bizonyítják az 1870-től fennmaradt úgynevezett virilis listák, amelyeken a város legnagyobb adófizetői szerepelnek. A virilisek alkották a törvényhatósági bizottságok felét, míg a másik felét a választott képviselők tették ki. Az esztergomi gazdasági elit elsősorban a középpolgári réteghez tartozott. Ezt legjobban az adóösszeg nagysága mutatja, amellyel felkerültek a listákra, s amely igen alacsonynak számított, hiszen 300 és 1200 korona között, általában pedig 400 és 800 koronás határérték között mozgott. A rangsorolás érzékeltetésére nem tartottuk célszerűnek olyan várossal összehasonlítani Esztergomot, mint például Eger, amely hasonlóan lemaradt a gazdasági versenyben. Sokkal inkább olyan várost hoznánk példának, mint Győr, amely szintén a vizek mellett fekszik, gazdasága és kereskedelme viszont fejlettebb volt, mint az esztergomi. Amíg Esztergomban 1200 koronás adóösszeggel az élvonalba lehetett kerülni, addig Győrben - főleg az 1910-es években - a virilislista legalja is 1300 koronánál kezdődött, s az élmezőny 4000 korona felett volt. Esztergomban a századfordulóig egy-két fő érte el ezt az "álomhatárt". Az ipar gyengeségét is jól tükrözik a listák. A kisüzem-tulaj¬donosok a 40-70. hely között szóródtak, vagy csak a póttagok között kapaszkodtak meg néhány évre.(14) Nem sokkal jobb a helyzete a középpolgári rétegnek akkor sem, ha stabilitásukat, a virilisek közé való be- és kilépésüket vesszük szemügyre. A csoportba való belépésük nagy fluktuációt mutat (2. sz. táblázat). 1880-ban ez még 80%-os, a századfordulóra 50%-ra csökken, és csak az 191O-es évekre érzékelünk némi stabilizálódást, amikor is 10% körüli a fluktuáció. Az általános tendencia az, hogy egy rövid 5-10 éves fel¬lendülést, virágzást folyamatos, esetleg látványos lecsúszás, zuhanás követ. Az általános jellemzőkön túl azonban érdemes egyéni sorsokat is megvizsgálni. Az 1880-as virilislista első 24 helyén 6 olyan személy szerepel, aki már jelen volt az 1872-es névsorban is. Bisiczky János, Havasi Imre, Androvics Adolf, Kollár Antal, Rédly Gyula, Frey Vilmos. Szerepel még két alyan személy, a 31. helyen Tóth József orvos, s a 32.-en Schwarcz József vállalkozó, akik ha visszacsúszva is, de megőrizték helyüket a legmódosabbak között. Az első 24 helyen 18 új személy szerepel. Még nagyobb a változás, ha a teljes listát tekintjük át, amiből kiderül, hogy 44-ből 34 az új virilis. Rédly Gyula az 1872-es listához képest 1880-ban az ötödik helyről a 18.-ra került, Lieb József a 18.-ról a 26.-ra, Kollár Antal a 12.-ről a 17.-re, Androvics Adolf a 3.-ról a 13. helyre, míg Frey Vilmos a 8.-ról a 2. helyrere zuhant. Tíz évvel később mindössze húszan őrizték meg virilis jogukat a 44-ből. Az első 24-ben viszont maradt 4 olyan személy, aki 1872-től szerepelt a listán. Ennek elején Bisiczky János az előkelő 3. helyet tartotta, Kollár Antal a 7.-et. Lecsúszva bár, de a listán maradt Havasi Imre és Rudolf Mihály kereskedő. A városiasodásra felhozott példák bizonyítják, hogy el kellett jönni annak a pillanatnak, amikor ismét felmerül az egyesítés gondolata. Az első lépés ez ügyben az 1890. március 3-i képviselőtestületi ülésen történt. Felvetődött, hogy Simor János hercegprímás, aki annyi kiváló intézménnyel ajándékozta meg a várost, sokat tehet az egyesítés érdekében is. A tervet a prímás örömmel fogadta, s a város vezetőit támogatásáról biztosította. Az előkészületeket Simor halála szakította félbe. Az egyesítés gondolata ismételten csak 1893-ban került a testület elé. Ekkor a város az új érseknek díszpolgári címet adományozott, s ő pártoló nyilatkozatot tett az egyesítés támogatására. Október 3-tól teljes lendülettel megkezdték az előkészületeket. Okulva az 1850-es évek kudarcain a királyi város először a társközségekkel beszélte meg elképzeléseit, s csak azután saját testületével. Dr. Földváry István főügyész részletes tervezetet készített, amit eljuttattak a társvárosoknak is. A tervezet megvitatásával először Szenttamás foglalkozott, s 1894. július 29-én tartott közgyűlésükön az egyesítést elfogadták. Víziváros úgyszintén egyhangú lelkesedéssel üdvözölte a javaslatot. Szentgyörgymező egyelőre csak elvben támogatta az egyesítést. Augusztus 9-én megtartott közgyűlésükön komoly feltételeket szabtak. Követelték, hogy közlegelőiket külön használhassák, az úrbéresek részére külön irodát biztosítsanak, külön gazdát, hegymestert, postahivatalt, sertéspiacot és adópénztárt tarthassanak. 1894. szeptember 6-án ült le a négy helység, hogy elkészítsék feliratukat a belügyminiszterhez. A felterjesztést Szentgyörgymező is aláírta, a fent ismertetett követelések betartása mellett. A belügyminiszter jóváhagyása 1895. január 13-án érkezett meg a városhoz, amelyben az egyesítéshez hozzájárult. A döntés után a legfontosabb feladat az volt, hogy a négy község virilis és választott képviselőit összeírják, s az egyesített képviselő -testületetet megalakítsák. Miután ez megtörtént Esztergom rendezett tanácsú város 1895. július 8-án Andrássy János alispán elnöklete alatt megtartotta az alakuló ünnepi ülését. 1895-ben, amikor megtörtént a város egyesítése, s Esztergomhoz kapcsolták a három mezővárost, számarányaiban jelentős változás következett be a virilislistán. 79 tagot tartottak nyilván, s a póttagok száma is l2-re emelkedett. Az első helyen Vaszary Kolos hercegprímást, míg a másodikon Krausz Izidor vállalkozót, birtokost találjuk. A századfordulós lista nem változott jelentősen, csupán a póttagok számát emelték meg 4-gyel. Az előző évekhez képest 41 új név tűnt fel, tehát közel 50%-os a fluk¬tuáció. Az első 24 helyre csupán 6 új virilis tudott felkapaszkodni. A legnagyobb vál¬tozást a póttagok között tapasztalhatjuk, itt ugyanis a l6-ból 11 az új név. A többiek a korábbi listák előkelőbb helyeiről csúsztak le ide, így Iványi Géza papi szabó, Weisz Mihály kályhás, Héya Tivadar és Eggenhoffer Albert vállalkozók. Tárgyalt korszakunk végére elsősorban az értelmiségi és hivatalnokréteg előretörését állapíthatjuk meg. Az iparosok alacsony száma, a kisüzem-tulajdonosok gyér jelenléte e listákon igazolja az ipar fejletlenségéről korábban tett megállapítá¬sainkat. Az átlagos 50%-os fluktuáció ellenére azért voltak olyan családok, ha kis létszám¬ban is, amelyek hosszabb időre megőrizték virilis jogukat. Ilyen volt a Frey család, melynek tagjai, mint vaskereskedők és hivatalnokok egyaránt az élmezőnyben voltak, s ilyenek a Marosiak, szintén vaskereskedők (1880-tól folyamatosan szerepelnek a listán), a város társadalmának megbecsült személyiségei. Közel 30 évig szerepelt még Bisiczky János, Grósz Ferenc, Havasi Imre, Krausz Izidor, Magurányi József, Rudolf Mihály, Szecskai Kornél. Húsz évig 32 fő, míg tíz évig 59 volt jelen a város törvény¬hozó testületében. A továbbiakban vizsgáljuk meg, milyen foglalkozási csoportokból tevődött össze Esztergom legvagyonosabb rétege. E tanulmány keretei természetesen szűkek ahhoz, hogy az 50 év alatt előforduló közel 250 személyt egyenként vizsgáljuk, de arra van lehetőség, hogy kiemeljük azokat, akik anyagilag a legstabilabbaknak bizonyultak, s igyekszünk azt is bemutatni, hogy mely foglalkozási ágak tették ezt lehetővé. A legstabilabb helyzetűek a kereskedők, azon belül is a vaskereskedők voltak. A hosszú életű Bisiczky János apja már l809-től a vaskereskedésből tartotta fenn a családot, s házuk, amelyet 1860-ban alakítottak át, a város legelőkelőbb helyén, a Fő Piacon (ma a Széchenyi tér 3. sz.) volt. János jól menő üzletet örökölt, emellett Pesten vásárolt ingatlanokat, megtartva esztergomi házát és üzletét. Az l770-es évektől volt vaskereskedése a Frey családnak is. E kereskedésből indult Vilmos, majd Ferenc kar¬rierje, amely az országgyűlési képviselőségtől a főispáni tisztségig terjedt, biztosítva előkelő és stabil helyüket a virilislistákon. Ki kell térni a legstabilabb helyzetű vaskereskedő családra, a görög származású Marosiakra, akik 50 éven keresztül jelen voltak a különböző testületekben. A Kismarosról ideköltözött család a vagyont többek között házasságok révén is gyara¬pította. Így pl. Marosi József feleségül vette Trenker Annát, aki szintén tekintélyes vaskereskedő család leánya volt. Az anyagi növekedés és biztonság meghozta a nagy¬fokú társadalmi megbecsülést is. Marosi József a Kereskedelmi Társulat elnöke, a Kereskedelmi Iparbank igazgatója, s a Függetlenségi Párt alelnöke lett. 1907-től a vaskereskedést közösen működtette fiával, Ferenccel. Ez azonban annyira megosz¬totta vagyonukat, hogy József a 42. helyre szorult, míg fia a 37. helyen állt a virilisek között. Nem minden vaskereskedő volt egyértelműen sikeres. Érdemes Müller Gyula tragikus sorsát felvillantani, amely egyben azt is érzékelteti, hogy mennyire ingatag volt látszólagos gazdasági biztonságuk. Müller Gyula l884-ben Bisiczky János jól bevezetett és felszerelt vaskereskedését vette át. Nemcsak az egyik leggazdagabb, de talán a legnépszerűbb alakja volt a korabeli Esztergomnak: a legjobb céllövő, kor¬csolyázó, igazi "aranyifjú". E könnyű élet mellett vaskereskedése tönkrement, házát 1897 - ben elárverezték, s ő Süttőn főbe lőtte magát. Müller Gyulával ellentétben az Eggenhoffer család több mint egy évszázadon keresztül tartozott a város elitjébe. Már az l820-as években a Szenttamáson lévő téglagyárat Eggenhoffer Tamás üzemeltette, ez biztosította számára az évtizedeken át való jelenlétet a virilislistákon. A család összesen 30 házzal rendelkezett, fakereskedése volt, amelyet hajóépítő műhely, 3 gőzös és 30 uszály szolgált ki. A kevésbé rangos kereskedők, akik hosszabb időre megkapaszkodtak a listákon, elsősorban iparosok voltak, pl. hentesek és mészárosok. Berán Antalnak volt (a mai Rákóczi téren) a legnépszerűbb hentesüzlete. Diamant Bemát a Vízivárosban, Liszkay Alajos a királyi városban tartott hentesüzletet, s mellette az ún. Gábris-féle vendéglőt. Liszkay a közkedvelt polgári egyesületnek, a Tarkaságnak is a titkára volt. A fűszerkereskedők közül Schönbeck Imre nevét érdemes említenünk. Kereskedése mellett egyéb vállalkozásokba is fogott. A városi hídmérleget üzemeltette, s a Csavargőzös Társulatban is szerepet vállalt. Bruckner Albertnek a mai Rákóczi téren volt kedvelt fűszerkereskedése. A Vízivárosban Leitgéb János nagy hagyományú fűszerüzletet örökölt Trenker Ferenctől, akinek felesége, Gantner Anna is fűszer¬kereskedő családból származott. A kereskedők sorából érdemes még megemlíteni a város legnépszerűbb cukrászát, Szatzlauer Jánost is. Hosszú éveken át őrizte előkelő helyét és virilis jogát Mihalik Bálint vá¬szonkereskedő. Egy idő után úgy találta, hogy a kereskedésből nem származik elég jövedelme, s így Pesten csavargyárat nyitott Esztergomban összegyűlt vagyonából. E vállalkozása azonban csődbe jutott, s 1909-ben bekövetkezett halálakor már szinte semmije sem maradt. A birtokosok közül mindvégig előkelő helyen állt Krausz Megyeri Izidor, a kenyérmezei birtok bérlője, aki ráadásul jogi diplomával is rendelkezett. Birtokán nemcsak hagyományos gazdálkodással foglalkozott, de szeszgyárat is működtetett, s földjein krumplit is termesztett. Pesti tapasztalatai alapján malmokat létesített. 1895-re három kisüzem-tulajdonos is felkerült a virilislistára, köztük Heischmann Ferenc szappangyáros, aki termékeiből külföldre is szállított. Igazi nagyüzemi ter¬melést azonban nem tudott elérni. Eckstein Mór több vállalkozása mellett szeszgyárat működtetett, s ő volt a káptalani gőzmalom bérlője. Liszt- és gabonakereskedéssel is foglalkozott, s az ő nevéhez fűződik az első esztergomi tüzép megnyitása. A harmadik kisüzem-tulajdonos Weisz Mihály kályhagyáros volt. Rendkívül szép kivitelű kály¬háit igen szívesen vásárolták az esztergomi polgárok. Jelentős csoportot képviseltek a vállalkozók. Többségük kezdetben még más cso¬porthoz tartozott, többnyire iparosok, kisebb számban értelmiségiek voltak. Kovács Albert például eredetileg asztalos volt, de a szép bútorok nem lehettek annyira kelendők, ezért temetkezési vállalkozásba fogott. Iparát összekapcsolva vállalkozásá¬val, a város módosabb rétegébe került. Draxler Alajost is érdemes kiemelni, aki mint férfiszabó lett az Iparkamara tekintélyes tagja, s a Polgári Egyesület elnöke. Az egyik legtekintélyesebb vállalkozó Lindtner János volt. Földbirtokainak művelésén túl 1896-ban megnyitotta a Központi Kávéházat. E század kezdetén élte legmunkásabb éveit. A Propeller Társulat és Kovácspatak igazgatója, s a párkányi pénzintézeteknek is tagja. Számos egyesület vezetőségében is tevékenykedett. A kereskedők, birtokosok, vállalkozók mellett a virilisek közt az értelmiségiek for¬dulnak elő a legnagyobb számban, ami köszönhető annak is, hogy az ő adóösszegük kétszeresnek számított. Ők képezték Esztergom szellemi elit jét. Az elithez tartozott a Hübschl család is: már az első, 18n-es listán ott találjuk Hübschl Sándort. Orvos, tanár, telekkönyvvezető egyaránt volt a család tagjai között, s a 20. században is jelen¬tős tevékenységet fejtettek ki. A századfordulós listákon feltűnik az Eggenhoffer család újabb tagja, ifj. Eggenhoffer József. A tizedik helyet elfoglaló ifjú mérnöki diplomát szerzett, s így ő volt az első műszaki értelmiségi virilis a városban. A jogot végzett virilisek magánügyvédi irodákban vagy kisebb hivatalokban dol¬goztak. Közülük csak néhány nagy múltú esztergomi család sarját említjük, úgymint Mattyasovszky Kálmánt, Magurányi Józsefet, Hamar Árpádot és Katona Sándort. A közélet kiemelkedő alakjai közül meg kell említeni néhány izraelita ügyvédet, akik az élénk izraelita kulturális élet szervezői, irányítói voltak. Miután Horn Károly 1907¬ben Pestre költözött, a legtekintélyesebb és legmódosabb ügyvéd dr. Weisz Sándor lett. A hitközség elnöki tisztét nem tudta átvenni, s ezért azt a Berényi család látta el. 1918-ra a legelőkelőbb helyre az ügyvédek közül Gróh József került, őt Berényi Zoltán követte. A város l895-ös egyesítése utáni periódust vizsgálva megál¬lapíthatjuk, hogy az értelmiségiek legtöbbje jogi tanulmányokat folytatott; 16-an tisztviselőként működtek, akadt köztük számos prímási és káptalani tisztviselő, így pl. Mészáros Károly és Hanny Béla prímási jószágigazgató. Az 1910-es évekre sem csökkent az értelmiségiek száma, különösen a hivatal¬nokréteg gyarapodott új tagokkal. Magos Sándor királyi táblabíró a virilislistán a 10. helyet foglalta el, míg Janits Imre királyi közjegyző a 20.-at. Ez utóbbi jelentős közéleti tevékenységet is folytatott: elnöke volt a Párkányi Hitelbank Rt-nek, 1910¬ben a Nemzeti Munkáspárt elnöki teendőit is ellátta. A 38. helyet foglalta el az eszter¬gomi közélet igen jeles tagja, Hulényi Győző vármegyei főügyész. A tisztviselők között ekkor tűnik fel először a MÁV alkalmazottja, aki az elnöki tisztet töltötte be. Mattyasovszky Lajos nyugalmazott tisztviselő, jószágigazgató a 60. hely körül moz¬gott, s a 70. hely jutott Reviczky Gábor pénztárosnak. Hamar Árpád árvaszéki ülnök a 44. helyről került a 78.-ra. E folyamatos lecsúszás mellett is több mint 20 évig megőrizte helyét a virilisek között. Csak a póttagok közt tűnik fel egy, a századelő óta nevezetes család tagja, Bleszl Ferenc. Ő a család vendéglős hagyományaitól eltérően takarékpénztári tisztviselő, titkár, majd elnökigazgató, a városi közélet igen megbe¬csült szereplője. A hivatalnokok közül hosszú ideig megtartotta vezető helyét Pissuth István királyi közjegyző. Viola Kálmán nyugalmazott ellenőr is tekintélyes helyet foglalt el. Volt olyan értelmiségi, aki 15-20 évig is rajta volt a virilislistákon, de anyagi helyzete miatt a 60-70. helyen szerepelt csak. Néhányukat mégis meg kell említenünk, mivel a város szellemi életében jelentős helyet foglaltak el. Az orvosok közül Mátrai Rothkepf Ferenc érdemel említést. Ő 1884-ben lett a kórház főorvosa, majd a Vörös Kereszt Kórház igazgatója. l896-ig a városi kórház igazgató tisztét is betöltötte. 1900-ban a neves botanikus, orvos, tanár Feichtinger Sándor is felkerült a listára. 19l0-ben az orvosok a póttagok közt tűntek fel, így Gönczy Béla, a Vaszary Kolos Kórház igazgatója és Seyler Emil, a kórház orvosa. Korszakunk végére újabb orvosokkal bővült a virilisek száma. Közölük dr. Vándor Ödön, Huszár Gyula és Berényi Zsigmond méltóak az említésre. A századfordulóra anyagilag megerősödtek a gyógyszerészek is. E korszak két legismertebb gyógyszerészét emeljük most ki. Az egyik Zsiga Zsigmond volt, s a Szent Istvánhoz címzett gyógyszertárat vezette. A másik Kerschbaumayer Károly, aki a Megváltóhoz címzett gyógyszertár tulajdonosaként apósának, Hulényi Péternek helyét foglalta el a virilislistán. Kettejükön kívül Bartha Tivadar vízivárosi gyógy¬szerészt is megemlíthetjük. Tanárokat is találunk a virilisek sorában. Hosszabb időn keresztül volt tag Obermayer György, a reáliskola igazgatója, s Kaán János reáliskolai tanár. (Az ő kezdeményezésére alakult meg a Kereskedelmi és Iparbank.) 1910-re a virilisek közt szereplő tanárok száma lecsökkent, őket elsősorban Nagy Antal reáltanodai igazgató képviselte. 1900-ban tűnik fel a virilisek között Gerenday József lapszerkesztő, a Hunnia könyvnyomda tulajdonosa és az Esztergomi Lapok szerkesztője. Vagyonát növelte, hogy Schönbeck pék és kereskedő családjába nősült be. Az egyházi személyek közül kiemelkedett Vaszary Kolos hercegprímás, aki a virilislista első helyén állt. Listára került még Perger Lajos szentgyörgymezei plébános, Boltizár József, Graeffel János és Blumenhuber Ferenc kanonok is. Századunk elején jelentős volt a papok "előretörése" a listán elfoglalt helyüket illetően. A már említett kanonokok mellett új tag volt Rajner Lajos, Mally János. Komlóssy Ferenc pedagógus, történész kanonok is ekkor tűnik fel a virilisek között. Idősebb korára került olyan anyagi helyzetbe Pór Antal, a tudós történész, az Akadémia tagja, hogy virilisként szerepeljen. A főkáptalannak, mint intézménynek csak 1900-ra sikerült a 6. helyre felkerülnie. A város gazdasági elitjének csupán igen kis részét tették ki az iparosok. Számuk 6-10 fő között mozgott a tárgyalt időszakban a virilisek között. A kékfestőket Bayer Károly képviselte, aki apósától, Léhrnann Ágostontól vette át műhelyét a mai Kossuth Lajos utcában. Ugyancsak kékfestő volt Farkas Tivadar is. A kőművesek közül a legtekintélyesebb Pfalcz József volt. Ő építészként is megáll¬ta helyét. Nevéhez fűződnek a város nagy építkezései, s ebből is kiemelkedik a takarékpénztári bérpalotasor a Lőrinc utcában. A listán szereplő pékek közül a legmódosabb, Dóczy Ferenc volt. Jellegzetes és te¬kintélyes alakja Esztergomnak. Az Ipartestület elnöke, a Tűzoltó Egylet parancsnoka, s egyben a Tarkaság asztaltársaság elnöke is volt. A virilisek között szerepeltek a vendéglősök is. Közülük a legtekintélyesebb Schleifer Lajos, a Fürdő Szálló vendéglőse. A szállót 1860-tól apja, Mátyás működtette, majd átadta fiának, Lajosnak az étterem és kávéház üzemeltetésével együtt. Schleifer Lajos volt a "túlparti" Kovácspataki mulatságok vendéglőse is. Áttekintve a virilisek vagyoni és foglalkozás szerinti megoszlását azt tapasztal¬hatjuk, hogy a sokéves, vagy éppen évtizedes talpon maradáshoz nem volt elég csak egyféle mesterség, hivatal vagy vállalkozás. A századfordulón s az azt követő évek¬ben egyre szaporodott azoknak a száma, akik ipari tevékenységüket összekapcsolták a kereskedelmivel (pl. Kovács Albert), vagy a kereskedés mellett jelentős hivatalokat is elvállaltak, mint például Frey Ferenc. E tevékenységek összekapcsolásával remélték anyagi javaik gyarapodását. Ugyanakkor még az így megszerzett tőke sem volt elegendő arra, hogy a kapitalista fejlődés könyörtelen törvényeinek megfelelő tőkeerős, jelentős, hosszabb életű nagy- vagy kisüzemet hozzanak létre Esztergomban. A közepesen erős középpolgári réteg mellett legnagyobb számban a kispolgári réteget találjuk. Ide sorolhatjuk a kisiparban dolgozókat, az egy vagy két kiskereskedéssel rendelkezőket, a vendéglátásban és az egyéb szolgáltatásban dolgo¬zókat, valamint az úgynevezett alkalmazott értelmiség zömét (hivatalnok, orvos, ügyvéd, pedagógus stb.). A kiegyezés évében Esztergom szabad királyi városnak 8700 lakója volt, ebből 11 % felelt meg a választójogi cenzus követelményeinek. Ez az arány jobbnak mondható, mint a pesti 6%, vagy a győri 8%. Mindez egyenletesebb, de kevésbé erőteljes ipari fejlődés következménye, amely azt eredményezte, hogy a kevesebb tőke többfelé oszlott. További vizsgálódásainknak azonban csak úgy van értelme, ha egybevesszük a királyi várost a másik három mezővárossal, mivel 1895-től ezek már úgyis az egységes Esztergom részei. Eszerint a város népességének 1875-ben 8,48, 1900-ban pedig 7,77%-a rendelkezett választójoggal. (3. sz. táblázat). A négy település egyesítésével látszólag tehát létrejött egy egységes város, azonban, ha külön-külön megvizsgáljuk e városok társadalmi rétegződését, azt tapasztaljuk, hogy a kép nem egyértelmű. Minden település ugyanis magán viseli azokat a természetföldrajzi és történelmi adottságokat, amelyek a török utáni újratelepüléssel létrejöttek. Az 1895 előtti években a királyi város belvárosi részében a vármegyei és városi hivatalnokréteg lakott. Ugyancsak a belváros hosszanti utcáiban laktak az iparosok és kereskedők. A Dunához közel tímárok, molnárok, szappanosok éltek. Itt találtak otthonra a halászok, a fazekasok, serfőzők és fakereskedők is. A főutcán a kereskedők mellett szinte minden iparág képviselve volt. Közülük számarányban is kiemelkedtek a szabók és a vargák. A főutcákkal párhuzamos utcákban a csizmadiák, szűrszabók és szűcsök telepedtek le nagyobb számban. A külvárosi részekben, mint a Tabánban, a Ferenc- és Józsefvárosban a földművesek számaránya volt a legmagasabb. Ugyancsak ez a környék volt nagygazdák, szekeresek, fuvarosok lakóhelye is. A királyi város mellett a többi településen szintén a történelmi előzmények voltak meghatározói a lakosság rétegződésének. Az érseki Víziváros összetételét elsősorban az itt lévő egyházi intézmények, s a hozzájuk tartozó iskolák határozták meg. A népesség nagy részét a papok alkották, akik az érsekséghez és a káptalanhoz tartoztak. Ugyancsak itt laktak a prímási és káptalani hivatalok tisztjei, tisztviselői is. A vármegyei hivatalnokréteg egy része is a Vizivárosba költözött. Az itt élő iparosok többségét az érsekség foglalkoztatta. A pékek, szakácsok, szabók, szűcsök, csizmadiák és tímárok a papi személyzetet szolgálták. A káptalani fennhatóság alatt lévő Szenttamás mezőváros hegyoldalra felfutó házaiban, esősorban iparosok éltek. Már a 19. század első felében a lakosság 14 százaléka zsidó volt, akik kereskedésből, a szegényebbek iparból, tartották el magukat. Elsősorban a természetföldrajzi tényezők határozták meg Szentgyörgymező mezőváros társadalmi összetételét, amely érseki tulajdonban volt. A hatalmas határral rendelkező község lakosainak 80 százaléka földművelésből élt. Az iparosok száma csekély volt. Olyan iparágakat találunk itt, amelyek a földműveléshez kapcsolódnak: kovács, nyerges, pintér, kádár. A Duna mellett molnárok laktak, a tavaszi hónapokban kivontatták malmaikat a folyóra, és a vízen őröltek. Az 1840-es évektől Szentgyörgymezőn üzemelt Oltósy Pál szipka, és botgyára, amelyhez jelentős meggyfatelepek tartoztak. Az egyesítéskor a szabad királyi városban 1063, Szenttamáson 308, Szentgyörgymezőn 305, Vízivárosban pedig 163 házat írtak össze. Esztergom: népesség - anyanyelv - felekezet, 1850-1920 Megnevezés Királyi város Viziváros Szenttamás Szentgyörgy- mező Összesen: Évek 1850 1920 1850 1920 1850 1920 1850 1920 1850 1920 lélekszám 7445 9607 918 1406 1698 2294 1600 2733 11661 16040 Magyar 6902 9355 712 1367 1162 2252 1184 2691 9960 15665 német 261 144 152 21 206 17 323 19 942 201 tót 89 79 54 10 - 15 78 18 221 122 cigány 18 - - - 8 - 15 - 41 - olasz 6 - - - - - - - 6 - oláh - 4 - - - - - - - 4 horvát - 6 - 3 - 1 - - - 10 szerb - 1 - - - - - - - 1 egyéb 491 22 - 5 - 5 - - 491 37 római kat. 7247 8379 892 1193 1441 2121 1596 2672 11212 14362 görög kat. 23 28 15 12 2 - - - 45 református - 567 1 68 7 45 1 46 9 729 ágostai hitv. - 109 - 17 - 14 - 4 - 144 görögkeleti - 15 - - - - - - - 15 unitárius - 15 - - - 2 - 2 - 19 izraelita 169 494 13 113 237 110 - 9 419 726 evangélikus 6 - 12 - 1 - 2 - 21 - házak száma 857 221 294 275 1647 2066
Képgaléria

Szólj hozzá

Név:
E-mail címed:
Az e-mail címed nem jelenik meg az oldalon
Szöveg:
Milyen nap van ma Magyarországon?













Ingyenes honlapkészítő
Profi, üzleti honlapkészítő
Hirdetés   10
Végre értem amit angolul mondanak nekem, és megértik amit mondok.

KÖSZÖNÖM NOÉMI!